Egy panzióban kaptam ötletet a konyhabútor kiválasztásához

A párommal minden évben legalább kétszer megyünk „nyaralni.” Azért idézőjeles, mert egyszer megyünk ténylegesen nyáron, ilyenkor általában valamilyen külföldi úticélt választunk magunknak, amikor pedig tavaszodni kezd itthon, és már elég kellemes idő van, akkor egy vagy néha több hosszú hétvégét is összehozunk magunknak, amikor nem megyünk ki az országból, hanem itthoni turistalátványosságokat, természeti csodákat, üdülőhelyeket célzunk be.

Nagyon sok szép és érdekes helyet látogattunk így meg Magyarországon. Ha nagyobb településre is megyünk, mint például Szeged, Eger vagy Esztergom, én mindig szeretek a környékbeli kisebb falvakban szállást foglalni. Egyrészt sokkal nyugisabb ezeken a helyeken, általában nincsenek is messze az eredeti célunktól, autóval max. félóra, másrészt nagyon meghittek tudnak lenni az ilyen családi vállalkozásként üzemeltetett panziók. Én nagyon emberközpontú vagyok, sokszor össze szoktam barátkozni a helyiekkel, a tulajdonosokkal, az alkalmazottakkal.

Múltkor is egy ilyen kis panzióban voltunk, ahol a konyhában lehetett kérni a kávét, teát a reggeli mellé (vagy a nap bármely részében igazából). Én már az első napon nem bírtam nem megjegyezni, hogy mennyire jól néz ki a konyhabútor. Általában nem szoktam azért pont ennyire figyelni a berendezésre, de épp most terveztünk mi is konyhabútort cserélni, ezért egy picit jobban megnéztem magamnak, ha valahol szépen berendezett konyhát láttam. Ez pont nem úgy nézett ki, mint a szállodák vagy nagyobb panziók üzemszerű konyhája: csupa fém berendezéssel, hanem nagyon szép, világosszínű fából készült. Mint az kiderült, ahogy beszédbe elegyedtem a szakáccsal és a tulajdonossal, ez egy diófából készült tömörfa bútorzat.

Az első kérdésem ezután máris az volt, hogy ez mégis mekkora vagyonba kerül, mert tényleg első látásra beleszerettem, és már kezdtem is kalkulálni. Igazából konyhabútorban olcsón gondolkodtam, legalábbis annál valamivel olcsóbban, mint amibe elképzelésem szerint a tömörfából faragott kerül, ami köztudottan a legdrágább alapanyag. Mint az kiderült számomra, a tulajdonosunk fia asztalos, így tulajdonképpen nem került nekik különösen sokba, hiszen az elkészítése díjat nem igazán számolta bele a fiú.

Szinte azonnal meg is említettem a páromnak, hogy mikor legközelebb a konyha fele jár mindenképp vessen egy pillantást a bútorokra. Ő annyira nem igényes ebben a tekintetben, mint én, ami egyébként rendkívül meglepő, mert általában ő szokott főzni, neki sokkal inkább prioritás volt az, hogy a konyhabútor olcsón, a lehető legkedvezőbb áron kerüljön be a konyhánkba. Az ilyen extra igények, mint hogy milyen színe legyen stb. sokkal inkább tőlem származnak, a páromnak szerintem mindegy lenne, milyen, amíg praktikus.

Végül abban maradtunk, hogy miután hazaértünk, ennek azért alaposabban utánajárunk.

Ez így is történt, másnap, miután hazaértünk a kis tavaszi kirándulásunkból, utána olvastam a neten egy weboldalon, hogy mégis milyen opcióink lehetnek, hogy a konyhabútor olcsón is kerüljön a lakásba, de szép is legyen meg praktikus is, szóval, hogy mindannyian jól járjunk vele. Én végül úgy döntöttem, hogy mégis tömörfát szeretnék, mivel könnyen szellőzik a konyhánk, nálunk nem okoz gondot a főzéssel járó gőz, tehát nem fog ártani hosszútávon a bútornak. És hogy kompromisszum is legyen, arra jutottunk a párommal, hogy egy olcsóbb fafajtát fogunk választani, mint például a fenyő, ami mivel puhafa, jelentősen olcsóbb keményfa társainál, viszont semleges színének köszönhetően nagyon könnyen tudják pácolással elérni azt, hogy úgy nézzen ki, mintha valamely értékesebb fafajtából készült volna a bútor.